Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy szív megszűnik dobogni, egy másik pedig életre kel

2011.06.19

Nyolc óra, kezdődik a látogatás. Az én szobámban fojtogató üresség van tegnap este óta. Amikor kiment a nyugalmat is magával vitte. Egyre csak rosszabbul lettem, de jöttek beadni a fájdalomcsillapítót. A laborból megérkezett a hajnali jelentés. Nem várhatunk tovább, meg kell műteni, mert már felborult teljesen az egyensúly. De engem ez nem érdekelt. Féltem, mert Shane ma még nem jelentkezett. Egyre nagyobbnak éreztem azt a semmitmondó teret a szobában, ami körülvett. Halálszag lebegett az orrom előtt, és csak azt a kihűlt széket néztem, amit Shannon este otthagyott. Bejött a prof a szobába, és meglepődött.

-Hol van Shannon? – kérdezte

-Micsoda?

-Shannon.

-Nem tudják, hol van? Este elrohant, a szobába ment szerintem. Megnézem.

Elment megkeresni, én pedig egyre nyugtalanabb lettem. Visszajött az orvos, felzaklatott volt, és ideges. Egy papírt nyomott a kezembe, és odarohant a telefonhoz.

„ Sajnálom, hogy ez lett a vége, de értsd meg, ezt kellett tennem, hogy te biztonságban legyél. Tudom, hogy fáj, de itt kell, hogy hagyjalak. Nyugodj meg, a szervet megkapod, ma tíz órakor a Clintonon. Ne sírj! Szeretlek, Shannon ”

A kezem hirtelen túl nehéz lett ahhoz, hogy megtartsam. Leesett, és mintha kikapcsolt volna az agyam, semmire nem tudtam gondolni. Öngyilkos lesz. Az orvos már hívja a rendőröket, de nem fognak odaérni, hogy megállítsák. A szám reszketett a karom remegett, kivert a víz, mégis hidegnek éreztem minden egyes tagom. Görcs húzta össze a gyomrom. Behunytam a szemem, hogy ne lássak senkit, és semmit, de mindent hallanom kellet, ami csak történt. Könnyek szöktek a szemembe, és fájdalom hasogatott mindenhol, de a legjobban a szívem vérzett. Az orvos már rég kirohant, mire újra kinyitottam a szemem. Nem tudtam normálisan lélegezni, a szívem százhússzal vert, hányingerem volt és szédültem. A pszichológus most mellettem ült, de hamar rájött, hogy pánikrohamom van, és hogy most nem tud velem beszélni.

Húsz perc telt el így, mikor hangokat hallottam kintről, és bevágódott az intenzív osztály ajtaja. A számra helyeztek egy maszkot, és elkezdték belém nyomni az altatót. Még azt láttam, ahogyan mellettem tolják Shannont, akinek a homlokából vér ömlött, amin egy törülköző volt. De a legrosszabb az volt, hogy láttam, amikor a széttépett póló alól kilátszó fehér mellkasát nyomkodják. Ahogy próbálják újraéleszteni. A száján közben folyamatosan lélegeztették. Elnyomott az álom. Újra felkeltem, pedig reménykedtem, hogy nem fog megtörténni.

Mikor felébredtem, egy hófehér szobában voltam, teljesen egyedül, csövek és gépek nélkül. Egyetlen ajtó volt. Felálltam, és kisétáltam rajta. Kint mindenki fekete ruhában volt. Egy temetésre léptem ki. A nyitott koporsóban Shannon feküdt. Könnyes szemmel néztem, mikor leengedik a koporsót, és a fedelet engedik a sírra. A márvány sírkövön fekete betűkkel állt egy felirat, amit ő mondhatott valamikor. „ Valaki valakiért valahogy. Békében tudja őt, békében nyugszik!”Többször olvastam végig, majd leborultam a márványra, és ordítva kezdtem sírni. Életemben nem sírtam ilyen keservesen, mint most. Lent volt a lábamnál egy rózsa. Felvettem a földről, és a sírra raktam. Utána sokáig beszéltem még, úgy, mintha Shannon ott lenne mellettem, és reméltem, hogy ahol most van, ott is hallja. Utána visszamentem a kórházba, ahol lefeküdtem az ágyra, és elaludtam.

Mintha egy új életre ébredtem volna, úgy nyitottam fel a szememet az ágyon. Gépek, csövek. Mind ott volt. A szobában éppen akkor volt bent ez nővér, aki a karomon állította az egyik infúziót. Mikor megláttam, hogy menni készül, felemeltem a kezem, és erőmnek erejével megszorítottam a kezét. Dühös voltam és elkeseredett. Még én is meglepődtem, hogy milyen erő van bennem.

-Mi van Shannonnal? Él? – kérdeztem a nővért, mire nem válaszolt.-Válaszoljon!

-Hívom a professzort! – mondta, és lazított a kezem szorításán.

Elment, mire én gondolkodóba estem. Nem lett volna az a nyugtató, amitől most nyugodtnak éreztem volna magam. Belépett a főorvos, és amint meglátta a dühtől izzó tekintetemet, egy percre megállt az ajtóban. Utána odajött, és elkezdett vérnyomást mérni. Annyira ideges lettem, hogy az orvos nem tudta megmérni a normális vérnyomásom. Utána be akart adni egy nyugtatót, mire én idegesen sziszegtem a fogaim között.

-Jobb lenne, ha nem a gyógyszert nyomnák belém, hanem elmondanák végre. Meghalt?

-Ki?

Ökölbe szorítottam a kezem, és felmordultam mélyen.

-Shannon Godfrey. Vagy már el is felejtették?

-Nem. Mondhatni, él.

-Mondhatni?

-Élet és halál között lebeg. Kómában van.

-És akkor most mi lesz?

-Várunk arra, hogy felébredjen. Utána tudunk többet.

-Mi történt?

-Autók elé ugrott. A lépe megsérült, az egyik tüdejét kiszúrta az egyik eltört bordája és megzúzódott a koponyája. Végtagsérülései vannak még, de a rendbe jön. Reméljük.

-És most én…

-A veséje benned van. Az nem sérült egy kicsit sem. Te most még lábadozol egy-két hetet, aztán kimehetsz.

-Addig őt meglátogathatom?

-Talán holnap.

-Mióta alszok?

-Három napja.

-Mennyi esélye van neki?

-60%.

Csendesen feküdtem. Mélyen magamba néztem, de nyomát sem találtam annak a kőkemény embernek, ami voltam, pedig most az kéne. Gyenge vagyok, és ahogyan körbe nézek, csakis a puszta ürességet látom. Halálszag a levegőben és mindenütt az ő hiánya. De el kell telnie ennek a napnak is. Az ebéd most egy infúzión keresztül jött, és nagyon hiányzott minden egyes fintora, mikor a kajára nézett, mikor nem volt hajlandó enni. Vagy mikor kimentünk az udvarra. Aztán jöttek az éjszaka, ahol rémálom gyötört. Hiányzott az a vágásokkal teli keze, mikor megfogta az enyémet, és hiányzott a karja, amivel este átölelt. Ugyanazt álmodtam. Többször riadtam fel, majd újra és újra elaludtam. De reménykednem kellet. Talán holnap már látom.

Két éjszaka telt el így. Megint reggel, de hiába várom, nem jön. Hogyan jönne, lehet, hogy nem él már. Ma egész jól éreztem magam, nem fájt semmi, csak a szívem vérzett Shannon miatt. Az egyik infúzió eltűnt a karomból, csak az maradt, amelyiken a táplálékot kaptam, meg egy, amelyiken valami veseizé folyt belém. Bejött a Prof, és odaállt az ágyhoz. A listája megint a kezében volt, amit kezembe adott. Megnéztem. Négy érték volt még a határérték fölött, de aláhúzva már nem volt semmi. Alatta volt még egy papír. Shannon lapja. Mikor át akartam lapozni, Az orvos elvette a listát, és eltette a háta mögé.

-Sajnálom, de azt csak közeli hozzátartozók láthatják.

-Megnézhetem ma már?

-Előbb meg kell, hogy vizsgáljalak. Végignézte az orvos mindenemet, vérnyomást mért, satöbbi, satöbbi. Türelmetlenül ültem, mikor visszajött az orvos.

-Úgy gondolom, hogy hét-nyolc óráig lehetsz infúzió nélkül, de azzal kell aludnod. Most pedig menj!

-Köszönöm – mondtam, majd elindultam az ajtó felé. Elmentem a szobába, és megnéztem, mi maradt ott. Az ő ágya összehajtva, és ahogy néztem, nem abban aludt. Az enyém volt összegyűrve. Az íróasztalon egy zacskó szotyi, és egy kép. Ő csinálhatta, mikor aludtam. Mellettem feküdt, és éppen a fülemhez hajolt. A hátulján a nevünk volt. Összeszedtem a ruháimat, és elmentem a fürdőbe. Lezuhanyoztam, és belőttem a sérómat. Fogat mostam, majd elmentem az intenzívre.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.