Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meglepetések

2012.08.01

Winter in Berlin – Berlini tél
írta: Hayley Kgathegi



                Füstszag lengte be a kis helyiséget, négyen ültük körbe az asztalt. A kártyáimon lévő jelek nem azt súgták, hogy nyertesként állok fel az asztaltól. All-in – en voltam, egy társammal párbajoztam. A lány huncut mosolyokat villantott felém. Az előttem heverő ötven euró igencsak elgondolkodtatott öt perce. Ki akartam szállni, de a kapzsiságom talán csőbe húz. Blöffölnöm kell, mert egy párral nem fogom megúszni. A lapjaim egy pikk király és egy kör kettes… lent egy kör kettes, pikk hetes, pikk ötös és treff dáma fekszik. A potban összesen hetven euró volt, ami igencsak sok pénznek számított, pláne egy gyerekotthonban.

-         - All-in! – tolta be az utolsó tíz euróját az asztalra a lány.

                Nagyot nyeltem. Eddig is tudtam, hogy nem fogja otthagyni a pénzét, de most m ár láttam is. Márpedig ebből kell majd kint megélnem, mert ha minden igaz, akkor ma kikerülök erről a helyről. Az osztó lehúzta a felső lapot, és lassan lerakta a másik négy mellé. Kör kettes… kicsit magabiztosabban éreztem magam. Biccentettem lánybarátom felé, hogy mutassa a kártyáit.

-         - Nem-nem! Inkább virítsd te!

                Terítettem, és a kettest feljebb toltam. Sonja mosolya hirtelen megijesztett, ahogyan végigmérte a lapokat, aztán fejét kicsit lehajtotta, és lehunyta a szemét. A lapokat behajította középre.

-          Azt hiszem, hogy te nyertél. – a király párja kicsit kevésnek tűnt.

                Megkönnyebbülten kezdtem összeszedni a nyolcvan eurót, és a zsebembe gyűrni. A szemben ülő fekete hajú lány felállt, és az ajtó felé indult. Mikor kinyitotta, visszapillantott rám, és kacsintott egyet. Miután a játékot megköszöntem, utána indultam. A folyosón alig mászkált egy-két lélek, a bakancsom kopogásától visszhangzott az egész. Hideg volt, alig tavaszodott annak ellenére, hogy február eleje volt már. A pulóveremre ráhúztam útközben a hosszú bőrkabátomat, és ellenőriztem zsebeinek a tartalmát. A pillangókéseim a helyükön voltak, akár a tárcám és a cigis doboz az öngyújtóval. Ma délelőttre kaptam kimenőt, így a portás előtt elhaladva az utcára léptem. Ott várt rám Sonja a kerítésnek támaszkodva.

-         - Szép volt! Jó sokat kaszáltál! – mondta magas, lányos hangján. Égszínkék szemeit rám meresztette, és elmosolyodott – Profik között kéne játszanod!

-          -Csak szerencsém volt, de ezt te is tudod. – nő létemre meglehetősen férfias hangom megtévesztően hat az emberekre. Kinézetem a bakanccsal, hosszú bőrkabáttal, apró mellekkel és kidolgozott izmokkal csak megerősíti az emberben a hitet abban, hogy az ellenkező nemhez tartozok. – Menjünk, együnk valamit! Ha már így elnyertem a pénzeteket!

Kézen fogtam, és a közeli pizzázóba mentünk. A helyem már két éve foglalt, árvaházi létem első hetében már rendszeres vendég voltam, ha tehettem itt múlattam az időmet, már csak a társaság miatt is. Az egyik eldugott sarokban volt egy nagy asztal, odaültem barátnőmmel. Hamarosan két vézna srác ült közénk.

-          -Sid, Rot! Jó hogy itt jártok! – köszöntem nekik, és a tenyerükbe csaptam – Mi van veletek?

-          -Igazából semmi különös, itt melózunk most szemben a kis számtechben, pont eleget fizet ahhoz, hogy megéljünk. – mondta Rot.

-          -Én meg eltűnök innen, képzeljétek!

-          -Mi van? Mikor? És hova? – nézett rám Sid.

-          -Ma estig Berlinbe költözök nagybátyámhoz.

Egy pincérnő állt elénk az asztalhoz.

-          -Sziasztok, mit hozhatok?

-          -Csak a szokásosat, Ok? – mondta Sid.

Öt perc múlva már mindenki egy-egy szelet sonkás pizzával a kezében beszélt a másikkal. Sonja Rottal beszélte az összeköltözést, amint betöltötte a tizennyolcat. Ő volt a tényleges barátja, nekem meg marad a mellékes barátnő szerep. Hiába, elég jól el tudtam szórakoztatni a velem egyneműeket is. Sid oldalba bökött.

-          -Berlinben ismerek ám pár skinhead-et. Ezeket az igazi neonácikat! Meg fog ám velük gyűlni a bajod, inkább kerüld őket ki! – komolya arcot vágott a kopasz

-         - Mert?

-          -Egészen mások, mint az itteniek… akiket ismerek, szinte mindannyian priuszosak, sokan gyilkosságért. Tudok, ezek a begyöpösödött, borotváltfejűek „Sieg Heil” szlogennel.

-          -Ja, az aljanép.

-          -Hallod, Rot! Mennünk kéne, mert meló van, úgy látom! Sziasztok!

-          -Helló!

Felpattantak az asztaltól, és a bomberdzsekijükbe bújva átszaladtak az úton. Sonjával beszélgetve megettük a maradékot.

-          -Sétáljuk egyet! – kérlelt szomorú hangon – Szeretnék veled beszélni egy kicsit.

A parkban egy padra ültünk. Teljesen kihalt volt az egész, csak egy utcaseprő takarított valahol messze tőlünk. A gyertyánok ágait még vékonyan fedte a hó, néhol jégcsapok olvadtak és csepegtek. Az égen vastag felhők ígértek újabb hóvihart. A nap alig világított, az idő csak egy óra felé járhatott. Minden olyan nyugodt volt, de akárcsak a felhőkben, megérzéseimben is egy vihart láttam magam előtt. Valami fel fogja keverni a léha port az életemben.

-          -Tudod, hiányozni fogsz… - pillantott rám szürkés szemeivel Sonja. Elmosolyodtam.

-          -Mert? Itt van neked Rot…

-          -Nem csak azért, de… veled néha jobb volt úgy, hogy nem voltam elkötelezve, érted?

-          -Szerinted nekem miért nincsen senkim? Ez a szabadság a mindenem…

-          -És ott Berlinben is majd ilyen leszel? Nem akarsz megállapodni? Soha nem gondoltál még arra, hogy jó lenne valaki mellett mindig?

Kicsit elmerengtem. A korábbi kapcsolataim sorra kudarcba fulladtak, habár nem volt túl sok. Csak három. Egyik sem tartott tovább pár hónapnál. Így inkább a poligámiára szavaztam. Ez az életforma pontosan megfelelő számomra, és kész. Megcsóváltam a fejem.

-          -Nekem így jó… nem akarok több baklövést, mindig rábasztam eddig a másik nemmel. – és elmosolyodtam

-          -Akkor próbáld meg a sajátoddal. – rápillantottam

-         - Ezt nem igazán érted szerintem.

-          -Mit?

-          -Egy kalandra még jó egy csaj, mert utána akkor ugyanúgy mennek a dolgok, semmi sem változik. De egy kapcsolatban, ááá… ez nekem így nagyjából lehetetlennek tűnik! Meg gondolj bele, ha én mondjuk egy csajjal járnék. Hát a városban nem néznének rám jó szemmel!

-          -Téged mióta izgat az, hogy ki mit gondol rólad?

-          -Azóta, hogy a fővárosba költözök…

-          -És az zavarna, ha most el akarnék búcsúzni tőled. Itt, a padon…

-          -Ezt hogyan érted? – pislogtam rá. A mi viszonyunk már egy éve halott volt, közöm sem volt hozzá mondhatni.

-          -Tudod te azt nagyon jól.

Felém hajolt, én pedig átkaroltam. Mint a régi szép időkben. Orrát az enyémhez dörzsölte, és a számban lévő piercingkarikával játszott. Ajkait végighúzta az enyémeimen, nyelvét lassan dugta a számba. Arcára tetem a kezem. Kétségtelenül jól csókolt a lány, jobbat nem is nagyon kaphattam volna. Ölembe húztam, és a pulóverén keresztül simítottam végig testét. Pillanatnyi levegőhöz jutva füléhez hajoltam, és átszúrt fülcimpájával kezdtem játszani.

-          -Még lenne időnk vajon valamire? – kacsintott rám a lány. Erre egy széles mosolyt villantottam.

-          -Nem már. Legyen elég ennyi!

Lemondóan nézett rám, aztán újra suttogni kezdett.

-          -Az nagyon fog hiányozni, azt hiszem.

-          -Az elmúlt egy évben egyszer sem hiányzott, akkor most se nagyon fog.

Megölelt. A hó nagy pelyhekben kezdett hullani, erősen. Megsimítottam a lány arcát, és újabb csókot váltottam vele. Rövidesen felvettem a kapucnimat, és a süvítő szélben ültem, szorosan átölelve Sonját. Arcán valamiféle csalódottság vagy elkeseredés tükröződött, szemei kristálytisztán csillogtak, ahogyan belenéztem.

Az órára pillantottam. 15.34. Valahogyan azt éreztem, hogy vissza kéne indulnom, de a forró ölelés nem engedett utamra. A lány egy éve többször is eljátszott azzal a gondolattal, hogy maradjak vele, legyek a társa, de én mindig ellent mondtam. Most is talán kicsit közel éreztem magam hozzá, de nem akartam ezt, pont azelőtt, hogy elmegyek innen.

-          -Mennünk kéne vissza. – mondtam. A lány rámpillantott, majd szinte kérlelő hangon szólalt meg erősebben belémkapaszkodva, mellkasomra hajtva fejét.

-           -Kérlek, még maradjuk! Legalább addig hadd legyek veled, amíg el nem tűnsz innen! Kérlek! – hangja homályosan csengett, aztán elhalt a süvítő hóviharban. Körmeit a kabátom hátuljába vájta, és szorítani kezdte a vastag bőrt. Arcát eltemette nyakamba, és pedig homlokára egy csókot nyomtam. Tanácstalanul öleltem magamhoz a lányt, mert tudtam, hogy mennem kell, tudtam hogy szeret, és sejtettem, hogy fel fognak rémleni a régi emlékeim.

Mikor két éve ősszel idekerültem a tizenötödik életévemben, Ő mellémállt. Szinte testével védett az első hetekben a kizsákmányolók elől, de hála a talpraesettségemnek hamar megszereztem a  szükséges tekintélyt, két-három hónapon belül én lettem az egyik „csúcsragadozó” az otthonban. Többé nem vágtak a falhoz, és vették el a munkával megszerzett pénzemet, leülhettem akárhová pókerezni, a kantinban nem szedték ki a számból az utolsó falatokat is. Ehhez millió balhé és a konditeremben eltöltött napi két-három óra szükséges volt. Szinte megmérgeztem magam a teljesítménynövelőkkel, fehérjeporokkal ahhoz, hogy a mostani kondimban tiszteljenek.

Már akkor is viszonyom volt a lánnyal, a beköltözésem után fél évvel. Vigaszként szolgált, a mentsváram volt ikrem elvesztésekor. Én megpróbáltam érzelmek nélkül kezelni a helyzetet, szórakozásnak tekintettem, szimplán elfojtottam a vágyat arra, hogy mint társamra tekintsek rá. Ilyenkor emlékeztettem magam azokra, amikor tizennégy, tizenöt évesen belerohantam egy-egy kapcsolatba, aztán rendszerint pofára estem. Ebből is lett a vita egy éve. Ő többet akart, én nem. Aztán minden megszűnt… se több, se kevesebb nem lett. Többet nem jött az ágyamhoz éjszaka, hogy kicsit szórakozzunk, nem kért már semmit, csak voltunk egymás mellett. Egy hete értesültem arról, hogy nagybátyám Berlinben él, és hamarosan hozzá költözöm. Akkor Ő is szinte érezte az órát ketyegni, múltak a percek, mikor már száz kilométerekre leszünk egymástól. Néha még felrémlett bennem, hogy mi lett volna, ha igent mondok, és egy éve engedem újra sutba vágni a szabadságomat. Néha csábított, hogy igent mondjak, de aztán lebeszéltem magam.

-          -Sonja… nem tudok ittmaradni. Ezt te is tudod, hogy ma estére már nyomom sem lesz ezen a helyen.

-          -De igen… - kezem a szívére tette – Itt maradsz, bennem élni fogsz. – szemeiből lassan szivárogtak a könnyek. Odahajoltam, és orrom hegyével letöröltem őket.

-          -Biztosan látlak még. Te is tudod… fél év, és tizennyolc leszel. Utána úgy tudom, hogy a fővárosban kapsz egy lakást. Ugye?

-          -Igen, de fél év…

-          -Pont elég arra, hogy összeszedd magad.

Elmosolyodott. Keserű volt az a vigyor, és sok volt benne a remény. Utáltam magam előre, amiért közölnöm kellet vele az igazat.

-          -De ha odajössz is, nem ígérek semmit. Nem mondom, hogy többet nem beszélek veled, hogy nem leszek ugyanilyen barátod. Nem mondom, hogy nem töltök nálad néhány éjszakát, ha megtehetem, de ne bízz többen, mert csak neked lesz rossz, ha csalódnod kell bennem! Érted?

Bólintott, aztán felállt az ölemből, és kicsit arrébbsétált. Karját összefonta maga előtt, és a cipő orrával kezdte piszkálni a havat. Mögé mentem, és megsimítottam a hátát.

-          -Vissza kell mennem. Még nem csomagoltam össze… - sarkon fordultam, és elindultam. Pár perc múlva a lány kezembe kapaszkodva állt meg előttem. Egy gyors puszit nyomott számra, majd összekulcsolta ujjainkat. Az úton így mentünk végig, néma mélabúban.

Az apró szobában csak kettőnk ágya volt. Ebben az otthonban összesen hetven lány volt, minden szobában csak két vagy három ággyal. A szekrényben az én ruháim be voltak hajigálva. Előszedtem a málhazsákom, és elkezdtem bele hajigálni a cuccaimat. Talán félig telt meg a zsák, összekötöztem a száját, és az ágyra dobtam. Az egyik parkettalapot felszedve kivettem két doboz cigarettát, és az egyiket a zsebembe dugtam, a másikat az ágyra a holmim mellé. Visszatettem a lapot, és barátnőmmel szemben leültem az ágyra.

Egy darabig néztem a szemébe, aztán felemelte a kezét, és elfordította a kulcsot a zárban. Felkelt az ágyról, és ölembe ült. Szinte önkéntelenül is magamhoz húztam, száját durván tépve fogsorommal csókoltam meg. Pulóverén lehúztam a cipzárt, és a földre dobtam. Pillanatok múlva a pólója is mellette hevert, nyakát csókolgattam, miközben hasát simogattam. Kezeim a hátára kúsztak, a melltartója csatját keresve. Hanyatt döntött, és a pólómat fejemen áthúzva a hasamat kezdte csókolgatni. Lábaimat derekára kulcsolva visszahúztam az arcomhoz, és kikapcsoltam a csatot. Megszabadítottam a ruhadarabtól, majd kezeimmel masszírozni kezdtem kebleit. Felsóhajtott, körmeit hátamba vájta, fejét hátra vetette. Torkához hajoltam, és csókokkal halmoztam el. Lefelé haladtam, légzése egyre gyorsabbá vált, szíve kalapált, miközben kezeim csípőjén vándoroltak öve felé.

Kopogtak… egy pillanatra megálltam, aztán folytattam. Égetett a vágy, hogy a lánnyal csak még egyszer együtt lehessek. Aztán ismétlődött a hang, egyre gyakrabban és erőszakosabban. A lányt magam alá temettem, és felkeltem az ágyról. Az ajtó felé fordultam, hangom próbáltam stabilabbá tenni, hogy ne remegjen, amíg beszélek.

-          -Igen? – ordítottam ki – Ki az?

-          -Megérkezett a gyámod, az igazgatóasszonynál várj! Ő pedig hív!

-          -Azonnal megyek, addig intézzék el a papírmunkát!

Sonja mögém állt, és átkarolt. Nyakamba harapott, amitől kicsit felnyögtem, és megfordulva az ágyra löktem a lányt. Fülébe haraptam, majd erőszakos csókjaimmal és a számban lévő piercingkarikával kisebesítettem ajkait. A hang újra szólt.

-          -Most kell jönnöd! Azt mondta a boss, hogy nem várnak rád!

-          -Most menjek ki egy szál semmiben? Remélem, hogy ráérnek, amíg felöltözök!

-          -Öt perced van, különben ők jönnek ide!

A lányra pillantottam. A lemondás a szemében látszott, kicsúszott alólam, és ruháit kezdte összeszedni. Háttal nekem felöltözött, megigazította a haját, és felém fordult. Ott ültem az ágy szélén, és őt bámultam.

-          -Nem öltözöl? Elvégre rád várnak… - vette oda szemrehányóan

-          -Figyelj, Sonja! Bocsánat, hogy ez így alakul. Hidd el, és is akartam, hogy mielőtt eltűnök innen… na, érted!

-          -Persze, csak menj már! – odadobta a pólómat, és az ablakhoz ment. Leült az íróasztalhoz, háttal nekem.

Mögé álltam, és megsimítottam az arcát. Magam felé fordítottam, letöröltem egy könnycseppet, és szájon csókoltam.

-          -Akkor én megyek, majd találkozunk akkor valamikor. Szia!

Nem válaszolt. Hátat fordítottam neki, felkaptam a pakkomat, és az ajtó felé indultam. Megfogadtam, hogy nem nézek vissza rá, de egyszer hátrapillantottam. Hang nélkül rázta a zokogás, engem pedig belülről pusztított a düh és a keserűség, hogy csak az utolsó percekben léptem, és nem mondtam el neki soha, hogy milyen jó barátom. Becsuktam az ajtót, aztán egyenesen az igazgatói iroda felé indultam.

-          -Na, hát maga is ideért végre? – nézett rám szemüvege mögül az intézmény igazgatónője Frau Engelmann. Alacsony, kövér nő volt, tipikus igazgatónő-forma. Kampós orrán feljebbtolta a szemüveget, és elém tolt egy lapot. – Az úr a maga nagybátyja, Ian Brutmann. 

Egy meglepően alacsony, rendezett külsejű férfi ült a székben. Vállig érő fekete haját megigazította, és felállva a kezét nyújtotta. Kezet fogtam vele.

-          -Ian Brutmann, nagyon örülök, hogy végre találkozunk! – mosolygott rám barátságosan

-          -Hayley Kgathegi, részemről a szerencse. – helyet foglaltam mellette

-          -Hayley, akkor írja alá ezt a nyilatkozatot, és viszont látásra!

Nem kérdés, soha nem tartoztam a kedvencei közé. Amióta ide kerültem mindig csak a balhéim miatt kerültem ide, meg néha a munkahelyi ügyek miatt, mikor le kellett igazolnia a betegszabadságomat. Mint „rosszfiú” jelentem meg a szemében minden alkalommal. Szinte sütött a gyűlölet a tekintetéből, de élvezte a helyzetet, hogy nem üthetem meg, mert akkor a javító-intézetbe kerülök. 

Odakanyarítottam az aláírásomat, aztán felkaptam a cuccomat, és kifelé indultam az ajtón. Ahogyan végigmentem a folyosókon, néha feltűnt egy-egy ismerős arc, akire rámosolyogtam, és továbbmentem. A kapun kilépve egy fekete terepjáróba ültünk.  Szótlanul bámultam kifelé az ablakon. Nem fog hiányozni a hely… csak néhány alkotóeleme. Sonja talán egyedül. Barátaim nem voltak, mindig inkább egyedül oldtam meg a bajaimat. Nem szerettem mások véleményét hallgatni, mert úgyis tudtam, hogy mit gondolnak rólam. „Magának való, agresszív, embergyűlölő, megbízhatatlan és bunkó” Igen, első ránézésre pont ilyen voltam. Rühelltem a nagyobb tömegeket, de soha nem féltem szembe menni velük. Lekezelően bántam azokkal, akik alacsonyabb rendűnek néztek, hamar szembesültek azzal, hogy mennyire lebecsültek. Agresszív voltam, ez tény. Néhányan idegbajt sejtettek nálam, ami félig igaz is volt. A szteroidok alkalmazása akár rövid téren is szteroid-dühkitörésekhez vezethet, hirtelen haragúvá teheti az embert. Ez lett velem is. Hiába áll le vele az ember, sokáig nyoma marad még.

-          -Tetszeni fog Berlin, nyugodj meg!

-          -Melyik részen laksz?

-          -Prenzlauer… amolyan egyetemi környék. a Wadzekstraße-n.

-          -Sokan lakknak ott?

-          -Nem, nyugis kis környék.

-          -És milyen a ház?

-          -Még én építtettem. Mikor még volt feleségem, meg ugye a fiam. Kétemeletes, három hálószobával és két nappalival, két fürdő és egy konyha. Elől egy kocsibejáró és egy apró kert van, hátul pedig díszkert fenyőkkel és tujákkal, meg egy kerti tóval. Tetszeni fog szerintem. Mármint a testvérednek tetszett.

Haragos tekintetemet rámeresztettem, és fogaim között sziszegtem.

-          -Senki ne vegye Huntert a szájára. Halott, és nem szeretem, ha felemlegetik…

Nagybátyám értetlen arcot vágott. Aztán fél kezével a kormányt fogta, a másikkal a zsebében kutatott. A telefonját kezdte babrálni, aztán a kezembe adta.

-          -Ez a kép három napos. A bátyád, vagy öcséd… szóval tesód egy hete lakik nálam.

Értetlenül néztem a képre. Kétségtelen volt, hogy ikrem pózol rajta. Bárhol felismerhető volt a szeme és meglehetősen sajátosan ívelt szemöldöke. Egy polcra támaszkodott, egyenesen a kamerába bámult, kicsit meglepődött arcot vágva. Megnéztem a dátumot, és elcsodálkoztam… igaz volt, hogy a kép akkor készült, mikor nagybátyám mondta.

Kiértünk a repülőtérre. A berlini gépre heves gyomorgörccsel ültem fel. Ahogyan belegondoltam, hogy több, mint egy éve halottnak hitt testvéremnek újra a szemébe nézhetek, kirázott a hideg, és idegessé váltam. Így ültem az ablak mellett, amíg a horizonton fel nem tűntek a főváros fényei…  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

queenofhienas@freemail.hu

(xxslashxx, 2012.08.23 08:21)

Szió! Megkaptam az emailt, igyekszem válaszolni majd rá. Nézz be a blogomra mert díjat kaptál tőlem.

queenofhienas@freemail.hu

(xxslashxx, 2012.08.13 13:40)

Nagyon jó sztori, ígéretesen kezdődik, várom a folytatást.

Komment!!!

(Nerine, 2012.08.01 22:42)

Szóval az ikre mégsem halott mi? Kíváncsi leszek a másik főszereplővel hol találkozik össze. Remélem hamar megírod a kövit és lesz ihleted.
PUszi