Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3.rész: Tűzfészek

2013.02.11

 



3.rész: Tűzfészek

 

-          Adatokat kéne felvenniük! Hé, ember! – pofozgatta a képemet Beatrix – Személyid, lakcím?

-          Zsebemben van.

Tapogatni kezdte a combomat és a térdemnél a nadrágot, majd a kabátot.

-          De hol?

-          Farzseb… - kezdtem mosolyogni, aztán elővettem a kártyákat, és a pultra tettem

-          Azonnal hívok egy orvost. Üljenek le! – és a nővér eltűnt a kártyáimmal.

Letettük magunkat az egyik falnál álló székekbe, én pedig tapogattam a fejemet. Kapargattam a már alvadt vért a nyakamról, és eldőltem a falhoz.

-          Jól vagy? – kérdezte testvérem

-          Fáj a fejem, és úgy érzem, mintha valami folyna végig a torkomon. Szóval nem egészen.

A következő pillanatban megjelent egy rövid szakállas férfi jelent meg fehér köpenyben.

-          Dr. Mouch vagyok. Gyere be a vizsgálóba!

Bent megtapogatták a belső szerveimet, és egy gyors röntgen után a műtőbe toltak. A folyosón már csak testvérem volt, sajnos Beatrix kereket oldott addigra.

Négy nap múlva saját felelősségemre elhagytam a kórházat. A lépemet kellet műteni, mert belső vérzésem volt. A varratok vastagon átkötve, de az állapotom stabil volt.

-          Jó, hogy újra látlak. – mondta nagybátyám, miközben a kocsiba szálltunk. – Biztos, hogy minden rendben?

-          Persze.

-          Azért ha lehet, ezt nem kéne megismételni.

-          Rendben. Csak tudod… új hely, és hát elég sok itt az idióta.

-          Hallottam. Szeretnél feljelentést tenni?

-          Nem. Elég nekem az, hogy összeférceltek.

Otthon leültem megebédelni. Jól esett a főtt étel a kórházi koszt után. Közben újságot olvasgattam, és megittam egy kávét.

-          Jut eszembe, ezt Beatrix adta, hogy adjam oda neked. – és egy cetlit csúsztatott elém egy számmal

-          Hova sietett vajon annyira?

-          Volt bent látogatni másnap…

Felkaptam a fejemet, és értetlenül pislogtam rá.

-          Mikor még altatásban voltál.

-          Hm... – aztán befejeztem az evést, és a mosogatóba dobtam a tányért. – Azt hiszem, hogy meg kéne látogatnom.

Bakancsot húztam, és betettem a piercingkarikát a számba. Az utcára lépve találkoztam nagybátyámmal.

-          Hova mész?

-          Csak egy ismerősömhöz, aki ott volt pénteken. Meg kell neki köszönnöm valamit.

-          Jó, persze, de semmi ilyen hülyeség ne legyen!

Aztán egy cigit elővéve folytattam az utamat. Alig szívtam el az egyik szálat, már a kapu előtt álltam. Becsengettem, és vártam, hogy valaki kijöjjön. De nem jött válasz. Megint megnyomtam a csengőt, de senki nem jött ki. Gondoltam nincs otthon.

Szomjas voltam, és az út túloldalán láttam egy boltot. Bementem, és vettem egy kólát. Közben egy öngyújtót is a kezembe vettem, és a kasszához mentem. Aztán hirtelen előttem állt, akit kerestem.

-          Szia. – köszöntem

-          Na, felépültél?

-          Két euró negyven lesz. – mondta unott hangon a pénztáros, Beatrix pedig fizetett

-          Hát… mondjuk úgy, hogy már kiengedtek. – a pultra tettem az árut, aztán kifizettem.

Az utcán elővettem még egy szál cigit, és meggyújtottam.

-          Te dohányzol? – nézett rám csodálkozva a lány.

-          Igen. Zavar? Mert eldobom akkor…

-          Hagyjad csak, csak nem néztem volna ki belőled, hogy bagózol.

-          Mert?

-          Hát tudod, nekem a cigisekről az a kép él, hogy véznák, köhögnek és büdös a képük.

-          Még jó, hogy nem köhögök, mert én lennék a te „füstös-ideálod”.

Elmosolyodott. Elindult az utcán felfelé, én pedig mellette haladtam.

-          Azért jöttem eredetileg, hogy megköszönjem, amit tettél értem.

-          Szívesen.

-          Ha kellene valami, akkor csak szólj, mert jövök eggyel.

-          Persze.

-          És most hova mész?

-          Nem tudom, csak gondoltam sétálok egyet. Mióta laksz itt?

-          Négy napja. – nevettem fel

-          Óóó… jól kezdted az ittlétedet, hogy a legbalhésabb kocsmába bekeveredsz, és persze pont a helyi legnagyobb csávó összeveri először a barátodat, aztán még téged is. Mázlista vagy…

-          Hunter nem a barátom. Ő az ikertestvérem.

-          Hm… furcsa is volt a szemetek.

Ránéztem, mintha nem érteném a mondat lényegét.

-          Mármint hogy olyan különös is, meg hogy egyforma.

-          Te ismered azt a fickót, aki nekemugrott?

-          Sajnos igen, kicsit túl közelről is.

-          Hogyhogy?

-          Hát, Ő a barátom volt.

Aztán csend lett. Én nem tudtam mit mondani, Ő pedig úgy tűnt, hogy nem akar.

-          Miután kitéptelek a kezéből, kidobott. - mondta

-          Miattam?

-          Igazából nem is tudom… talán csak azért nem dobtam eddig, mert féltem tőle.

Beborult a tekintetem.

-          Féltél? Annyira rossz ember?

-          Igen.

-          És most félsz?

Rámnézett megint azzal a tekintettel, amit először villantott, mikor találkoztunk. Kicsit olyan feszültnek tűnt.

-          Igen.

-          De miért, mit tett, hogy mindenki retteg tőle?

-          Igazából csak talán pár hónapja van szabadlábon újra. Ölt már embert, szerintem nem is egyet, de ez nem az én dolgom…

-          Attól félsz, hogy egy ilyen apró dolog miatt megöl?

-          Azért, mert segítetem valakinek, aki egy szálka a szemében, kvázi ellene dolgoztam… azt hiszem, hogy nem, nem öl meg, de nem érzem magam biztonságban.

-          Hát figyelj… ha úgy gondolod, akkor megadom a számom, és hívj fel, ha bármi baj van.

-          Te most azt ajánlod fel, hogy vigyázol rám csak azért, mert egyszer kirángattalak a nyakig szarból?

-          Igen.

És csak mosolygott. Elővette a telefonját, és odaadta, hogy bepötyögjem a számom. Az érintőképernyőn apró cseppek jelentek meg. Eleredt az eső. Jobb híján egy kávézóba húzódtunk be, és leültünk.

-          Kérsz valamit inni? - kérdeztem

-          Nem köszi, nem szoktam kávézni.

-          Tea?

-          Jó, eggyel megvendégelhetsz.

Beszélgettünk egy csésze forró ital mellett. A lány egészen nyílt volt, nem titkolózott, nyugodtan beszélt a tanulmányairól, a városról és a magánéletéről is. Nem is értettem, hogy hova ez a nagy bizalom.

-          Várjál csak, te abba az egészségügyi gimibe jársz, ami itt van nem messze?

-          Igen.

-          Én is. Mármint fogok a jövő héttől.

-          Tök jó. Hanyadikba mész?

-          Negyediket kell újrakezdenem.

-          Miért?

-          A vizsgám nem lett olyan, hogy a mostani negyedikbe felvegyenek, úgyhogy harmadik osztály…

-          Én is oda járok, biológia-fizikára.

-          Én biokémiára megyek. – aztán kinéztem a sötét felhőkre. - Lassan elállhatna az eső.

-          Ez ma már nem fog, úgy látom. De nekem indulni kell, bocs.

-          Elkísérlek.

Beatrix felállt, és a kezét nyújtotta értem, hogy felsegítsen. Először értetlenül pislogtam a szokatlan gesztust tapasztalva, de végül megragadtam a kezét, és felkeltem.

-          És honnan költöztél ide?

-          Ez elég hosszú történet. Frankfurtból, egy otthonból.

-          Micsoda? Otthonba kerültél?

-          Igen.

-          Miért?

-          Szüleim meghaltak.

-          Részvétem. De akkor ki nevel benneteket?

-          Nagybátyánk. Menedzser.

-          Hogy hívják?

-          Ian Brutmann

-          Zenekarokkal is foglalkozik, ugye?

-          Azt hiszem, hogy igen.

-          Akkor ismerem. Tök jó arc, Ő tanított zongorázni.

-          Tudsz zongorázni?

-          Valamennyire igen.

Az utcára léptünk, és megszaporáztuk lépteinket.

-          Mindenkivel ilyen nyíltan beszélsz? – kérdeztem rá hirtelen

-          Hát… nem igazán.

-          Akkor velem miért?

-          Nem tudom. Igazából azt sem tudom, hogy miért rángattalak ki a bunyóból a kocsmában.

Talán láthatta, amint elkomorul az arcom, mert én is láttam lefagyni a mosolyt az arcáról.

-          Nem úgy értettem, hogy megbántam, vagy valami, bocs!

-          Semmi.

-          Hülye vagyok, hogy ezt így…

-          Mit?

-          Hogy hirtelen megint hülyeséget mondtam, pedig nem bántam meg, hogy segítettem, csak tudod, valahol ez olyan furcsa érzés, hogy…

-          Mi?

-          Hogy igazából teljesen mást akartam mondani, de inkább bunkóságot mondtam…

-          Mit akartál mondani?

-          Nem érdekes. – és zavart tekintetét elkapta rólam, a túloldalt kezdte pásztázni.

Csendben ballagtunk tovább. Megint megálltunk a boltnál, épp csak egy pillanatra, hogy újdonsült barátom vegyen egy kiló kenyeret. Addigra persze zuhogott az eső, és kezdett hűvös lenni. Csak átrohantunk a kapuhoz, ahol Beatrix a kulcsait kezdte kutatni, aztán lejtette. Utána kaptam, két ujjam közé kapva meglóbáltam orra előtt.

-          Köszönöm. – és a zárba illesztette

-          Hallod, én… - és megint rámszegezte tekintetét - … én nagyon köszönöm, amit tettél értem, mert hát… nem is tudom, hogy mi lett volna velem nélküled.

Mosolygott, és sebesen bólogatni kezdett.

-          És ha bármi, de mondom, bármi baj lenne, hogy az az állat felkeres, vagy csak valami gyanúd lenne, hogy nem klappol valami, akkor csörögj. – biztatóan elvigyorodtam

-          Majd még találkozhatnánk.

-          Suliban is fogunk, meg ha szeretnél, csak szólj. Na menjél, mert megfagysz! Szia! – és megfordulva hazaindultam

-          A neve Martin. – szólt utánam. Megfordultam. – Martin Peel.

Bólintottam. Elhatároztam, hogy utánanézek.

Otthon levetettem a vizes ruháimat, és beálltam a zuhany alá. Átforgattam a tagjaimat, aztán becsomagoltam magam a fürdőköpenybe. Kölcsönkértem Ian laptopját, és elkezdtem pötyögni a férfi nevét. Újságcikkeket dobott ki a kereső mindenféle gyilkosságról, rablásról és erőszaktevésről. Hamar egy rendőr aktájában találtam magam. Hivatalosan csak egyetlen gyilkosság volt a számlájára írható, és pár bolti lopás még évekkel ezelőttről. Kinyomtattam a lapokat. Aztán a telefonom után nyúltam, és tárcsáztam Sid-et.

-          Halló? – szólt bele.

-          Itt Hayley. Figyelj, egy kis szívességet kéne tenned.

-          Szia. Mi kéne?

-          Pénteken egy kis balhéba keveredtem, és alulmaradtam. Pár dolgot kéne megtudnom erről a pasiról; a neve Martin Peel.

-          Mi kell róla? Egész arzenállal szolgálhatok. Rendőrségi ügyek, telefonszám? Ismerősei, ingatlanok…

-          Nekem csak az kell, hogy szerinted mennyire veszélyes ez egy olyan emberre, aki keresztbe tesz neki.

-          Remélem, hogy nem te vagy.

-          Miért?

-          Egyik haverom beleköpött a levesébe. Kis ügy volt, egy drogügyletben buktatta le egy dílerét. Alig bukott ötven eurót. Ez a pasi mindenért képes ölni.

-          Egytől tízes skálán mit mondasz, mennyire kell tőle tartanom, ha mondjuk egy verekedésben csúnyán orrba küldtem, és a volt barátnője húzott ki a szarból? 

-          Tizenegy.

-          Jó. Akkor csak annyit szerezz meg, hogy telefonszám, és ha van kocsija, akkor rendszámot.

-          Egy órát adj!

-          Kösz. Szia.

-          Csá.

A papírokon kiemeltem a lényeget.

A fiú már tizenéves korában is tróger volt. 1978-ban született Berlinben, a szüleit hét éves korában elveszítette. Utána árvaházban élt tizennégy éves koráig, aztán sűrűn váltotta a nevelőszülőket, sorozatos bűnözés miatt hamar javítóban találta magát. Pszichológián kezelték az agresszióját, teljesen feleslegesen, tizennyolc évesen a katonasághoz állt. Huszonhárom évesen leszerelt, 2004-ben emberölés miatt nyolc évre börtönbe került, többször megbírságolták ittas vezetés miatt, kapott már felfüggesztettet is különböző zsarolásokért. Egy éve szabadult, azóta nem tudni miből él.

-          Dicséretes… - jegyeztem meg magamnak, és lementem az emeletről. Készítettem egy kávét.

-          Merre jártál? – lépett a konyhába testvérem.

-          Beatrixot kerestem fel. Megköszöntem neki, hogy segített.

Elkezdtem szürcsölgetni a fekete levest.

-          Amúgy csak úgy szimplán elkezdett veled veszekedni? – kérdeztem

-          Először igen. Aztán most megint csak úgy meglátott, akkor muszáj volt beszólnia.

-          Akkor azért nem akartál abba a kocsmába menni… mondhattad volna.

SMS-t jelzett a telefonom. Sid írt.

„A rendszám: DK-467-A; a telefonját azt majd még kicsit kutatnom kell.”

Reagáltam egy „kösz”- el.

-          Szóóóval… - nyújtottam el a szót, amíg gépeltem – Vannak ismerőseid a környéken?

-          Beatrix, meg pár osztálytársam…

-          A lányt már korábban is ismerted?

-          Igen. Mikor ideköltöztem, akkor futottam vele össze abban a kocsmában, ahol pénteken voltunk. De mi csak köszönőviszonyban vagyunk, meg voltunk is.

Bólintottam, és ittam tovább a kávémat.

-          Téged viszont jó fejnek tart… - mondta. Felkaptam a fejem. – A kórházban is bent volt minden nap, csak az utolsó vizitre nem jött.

-          Ma megköszöntem ugye, hogy segített, mert akárhogyan nézzük, az egész bandából csak Ő jött oda, hogy felrángasson. Elhívtam kávézni, beszélgettünk.

Megcsörrent a telefonja ikremnek. Ránézett a kijelzőre, és felkapta a telefont.

-          Igen? Persze. Itthon van már. – felnézett az órára. – Negyed hat. Mit? Milyen hús? – és felpattant az asztaltól, kinyitotta a sütő ajtaját, ahonnan gomolygott a füst. – Kivettem, persze. Nem, nincs gáz! Ok, szia! – lettette – Basszus! Chris, mondd, hogy tudsz sütni!

A helyzetet felismerve szinte ordítottam a röhögéstől. Aztán felkeltem, és a szénlappá vált ex-húsdarabokat egy tálcára tettem.

-          Kaját még mindig nem lehet rád hagyni, úgy látom. Na vidd ezt ki annak a kutyának! – és a kezébe nyomtam az előző ételkísérletet.

Mire nagybátyánk hazaért, készen volt a vacsora. Az asztalhoz ültünk, és az első falat után Ian elgondolkozva nézte a tányért.

-          Hm… nem is tudtam, hogy ez a másik húspác ennyivel jobb, mint az előző. – és mosolyogva falatozott tovább.

-          Szeretsz sütni? – néztem rá

-          Ja. Ha már nem főznek az emberre, akkor képtelen maga valami ehetőt alkotni.

-          Ismered Beatrix-et az utcából?

-          Milyen Beatrix?

-          Beatrix Lindberg. Azt mondta, hogy te tanítottad zongorázni.

-          Jaj, az a göndör hajú lány? Persze, hogy ismerem.

-          Ő segített pénteken.

Nagybátyám mosolygását nem tudtam egyszerűen mire vélni. Amolyan kínos mosoly volt, mintha valami nagyon ízléstelen, morbid, bizarr viccet mondtak volna neki.

-          Az Ő barátja az a bűnöző, nem?

-          Csak volt.

-          Jobb is neki úgy. Szegény lányt verte az a férfi, úgy beszélt vele, mintha valami kiszolgálója lenne.

-          Megütötte?

-          Persze. De akkor már végre vége. Néha elé jött egy-két próba után, és rendszerint az volt, hogy hagyjon fel az egésszel, mert csak időpocsékolás, meg marhaság, pedig igazán tehetséges volt, igazi zongorista. Mondjuk igaz, ami igaz… ha be akart volna futni, rengeteg szokásával meg berögződésével fel kellett volna hagynia, vagy csak titkolnia.

-          Miért? Drogozik, vagy milyen szokások?

-          Neem. Manapság azzal futnak be sokan. – és nevetett saját viccén. – A lány biszexuális.

És akkor kiesett a kezemből a villa, a kanál, a kés, de ha a laptopom lett volna benne, ugyanúgy eldobom. Meglepett, amit nevelőm mondott.

-          Micsoda?

-          Ian, pletykásabb vagy, mint egy falusi öregasszony. Ha akarta volna, biztos az orrunkra köti magától. - mondta korholón bátyám

-          Te ezt honnan tudod? – kérdeztem, amint kicsit feleszméltem

-          Mikor még itt tanult, rendszerint egy lány jött elé egy darabig, aztán egyik napról a másikra eltűnt.

-          Na és ha a testvére volt? Én sem járok Christynnel! – mondta Hunter, és elnevette magát.

-          Jól is néznénk ki azt hiszem! – nevettem zavartan, majd piszkálni kezdtem a kaját a villával, és félretoltam a maradékot. – Különben is! Szerintem nem olyan fajta! Na köszönöm a vacsorát, felmegyek azt hiszem.

-          Holnap iskola! – kiabált utánam Hunter, és már a szó hallatára először felállt a szőr a hátamon, aztán elmosolyodtam, amint realizáltam, hogy találkozhatok Beatrix-el.

Fent bekapcsoltam a gépet, és elindítottam egy filmet. Levetkőztem, és bebújtam az ágyba. Oldalra fordultam a monitor felé, aztán pár pillanaton belül elaludtam.

***

-          Ébresztő! – hallottam immáron harmadszor, és megint visszadöntöttem a fejem a párnába, és a hifi távirányítóját keresgéltem. Amint megtaláltam, megnyomtam a PLAY gombot, és a Walls Of Jericho nem túl lágy zenéjére becsuktam a szemem. Aztán bevágódott az ajtó, és testvérem feje jelent meg a résen.

-          Na mi van? Nem kelsz fel?

-          Ébren vagyok… - aztán magam elé kaptam egy takarót, és felültem. Egy szál rövidgatyában aludtam. Felálltam, és kinéztem az ablakon, majd egy pólót kerítettem a táskámban. Az ajtó felé fordultam.

-          Hunter, egyedül is fel tudok öltözni! – mondtam, jelezve, hogy nyugodtan elhagyhatja a szobámat.

-          Ja, tényleg! Bocsi! – becsapódott az ajtó. Tíz perc múlva lent voltam a nappaliban, és miközben a fogkefe kilógott a számból, éppen a bakancsom fűztem.

-          Elkésünk! – pattogott testvérem. Kivettem a számból a kefét, és fenyegetően rászegeztem.

-          Két perc múlva is odaérsz! – aztán kiöblítettem a szám a fürdőben, és a számba tettem a piercingkarikát.

Az utcán testvérem szinte szaladt, én alig bírtam tartani vele az iramot, bármekkorát léptem és bármilyen gyakran. Közben esélyem sem volt cigi után kapni, mert annak örültem, ha a lótás-futásban egyáltalán levegőt kapok.

-          Hayley! Hahó! – kiabált utánam Beatrix, mire megálltam. Testvérem is megtorpant, hátranézett, aztán továbbindult.

-          Szia! – köszöntem

-          Helló!

-          Na, minden rendben?

-          Persze. Akkor ma már iskola… - és egykedvűen kezdtünk lépkedni az úton. Néha mikor oldalra néztem, elkaptam a tekintetét, olyankor zavartan kapta félre. Nem hagyott nyugodni az a feltevés, miszerint a lányokhoz is vonzódik.

-          És te mióta laksz itt? – kérdeztem, hogy megtörjem a már-már kínos csendet

-          Születésem óta. Most vagyok tizenhét, szóval elég régóta.

Bólintottam. Néztem a lábam alatt elsuhanó utat.

-          Mi a baj? – érdeklődött kedvesen

-          Semmi, csak… - ránéztem – Suli után mész valahova? Jobb lenne ezt egy nyugodt helyen megbeszélni.

-          Edzésre megyek csak, előtte van egy órám.

-          Beülünk a tegnapi helyre?

-          Rendben. – mosolygott – De ma én fizetek!

-          Érdekes lesz újra iskolába menni… meg új arcok, új hely.

-          Nem könnyen szoksz meg új helyeket, mi? – ezt inkább megállapította, mint kérdezte

-          Hát… úgy mondanám, ha van valaki, aki jó fej, és szót ért vele az ember, akkor sokkal könnyebb. – önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, akárcsak neki.

Elsétáltunk egy park mellett. Beatrix oldalról meglökött gyengéden, és befordult az egyik útra. Követtem.

-          Hová mész?

-          Gyere csak! – és hallottam, hogy beszéd közben vidám volt, szinte nevetett.

Tíz-tizenöt perc múlva megálltunk mélyen a fák között, egy kis tisztáson. Kihalt volt. Körben fák, a lombjaik benyúltak középre, így a napfény csíkokban szűrődött be, félhomályt teremtve. Viszont a temérdek csiripelésből ítélve a madarak kedvelt helye lehetett. Az egyik fa tövében egy pad állt, ahova letelepedtünk.

-          Nem fogunk elkésni?

-          A mai órarendünk így néz ki. – és elém tolt egy papírt. Két lyukas órával kezdtem volna, aztán a hetedik óráig tömve. – Van időnk.

Körbe nézelődtem, ezt hamar kiszúrta barátnőm is.

-          Szép hely, ugye?

-          Igen.

-          Gondoltam, hogy a legkönnyebb egy nagyvárost megszokni, ha az ember talál benne egy kicsi olyan részt, ami igazán a szívéhez szól olyan… más! – és megint csak eszembe juttatta Ian tegnap esti kis beszólását

-          Az.

-          Egyszer elköltöztem innen, még egy-két éve. Három hétig kellett Londonban élnem. Se a nyelvet nem tudtam, se egy haverom nem volt. Ott kerestem egy helyet, és rájöttem, hogy ez is tud segíteni az embernek az újrakezdésben.

-          Segíteni akarsz nekem? – pislogtam

-          Igen.

-          Éppen eleget tettél értem, Beatrix.

És ez a pár szó tökéletesen betalált. Sikerült olyan hangsúlyt megütnöm, hogy a lány felkeljen, és elinduljon vissza.

-          Hé, nem úgy értettem! Bocs! – rohantam utána

-          Addig jó a segítség, amíg tart. Így van ez.

Megragadtam a kezét. Nem szorítottam, épphogy utánakaptam. Megállt, és visszanézett.

-          Úgy értettem, hogy a te segítséged jobbkor nem is jöhetett volna, hogy életmentő volt. A szó szoros értelmében. Kockáztattál nem is keveset, és én nem tudom meghálálni. Ezért mondtam.

Mosolygott, és egy kicsit megszorította a kezem. Gyorsan elrántottam onnan, és leültem. Utána tényleg kínos csend volt.

-          Tegnap beszéltem nagybátyámmal erről-arról… - kezdtem bele – és hallottam pár dolgot. Nem akartam belőle semmi ilyet kiszedni, meg kutatni utánad, csak elszólta magát. – belenéztem a szemébe. – Tényleg megütött az a férfi?

Láttam, hogy szemeibe félelem költözik.

-          Igen.

-          És ez a baj. Hogy pénteken…

-          Felejtsd el! Majd akkor hálálod meg, mikor ott lesz az alkalom. De én tudok magamra vigyázni. – aztán megváltozott a tekintete – Te féltesz engem?

Hidegzuhanyként ért a kérdés. Dadogni kezdtem, nagyon kínos helyzetbe kerültem, mert nem tudtam, hogy melyik lenne a helyes válasz.

-          Hát… tu-tu-tulajdonképpen igen, mert úgy gondolom, hogy jó barátom vagy, és… - aztán a kezemhez ért. Belebámult a szemeimbe, és nem várt dolgot mondott.

-          Én pedig csupán azért segítettem, mert gondoltam, hogy jó barátom leszel. – aztán ujjával körözni kezdett a kézfejemen – És úgy tűnik, hogy igazam lett.

-          Igen, az. – zavartan pislogtam, szemeimmel követtem keze mozgását, mikor csuklómra került, majd vissza, és újra fel, majd vissza. Simogatott az ujjhegyével. Előrébbhajolt, az asztalra könyökölt, és nézte ujja mozgását. Én is kicsit közelebb húzódtam.

 

-          Szerettem volna mondani, hogy… - kezdte mosolyogva

-          Szia! – kiabált valaki a fák közül, és integetett. Egy lány közeledett hosszú sötétbarna hajjal és fehér bőrrel.

-          Helló! – és Beatrix arrébb húzta a kezét. Kicsit megemelkedett, amíg megölelte a lányt üdvözlésképp. – Ő itt Hayley Kgathegi, az új osztálytársunk. – mutatott rám. A másik kezet nyújtott.

-          Sybille Wolken. Miért itt tanyáztok? Gyertek be a suliba, vagyunk már páran! – invitálta a lányt. Kissé irritáló volt a lány közelsége, aki magas hangon beszélt, és félbeszakított egy mondatot.

-          Majd mindjárt megyünk, még kicsit maradunk.

-          Jó, persze. De én indulok, beugrok még egy kávéra. – kicsit felcsillant a szemem a kávé hallatán, aztán a lány elpályázott.

-          Szóval… - nézett rám Beatrix – Ő volt az egyik osztálytársunk, ha akarod, akkor bemegyünk a suliba, és megnézzük a többieket.

-          Én inkább maradnék, de ha te szeretnél, akkor…

-          Neeem! Maradjuk inkább – ennivalóan mosolygott rám. Felkelt, és átült mellém. – Az előbb ugye mondani szerettem volna valamit, mielőtt Sye* idejött. Szeretem már egy ismeretség elején ezt tisztázni, mert sokszor ezért éppen megkülönböztetnek, meg hát hogy is mondjam, sokan elítélnek miatta.

-          Én nem foglak. – néztem rá bátorítóan, mert már jól sejtettem, hogy mit akar mondani. – Ismerem az érzést.

-          Szóval azért mondom el, hogy tudd, nem másért, mert nem vagyok, vagyis nem akarok tolakodó lenni – látszott, hogy kínosan érzi magát, aztán vett egy nagy levegőt, és a bakancs orrát kezdte nézni – én… biszex vagyok.

Először kínos csend telepedett ránk, én mondjuk nem lepődtem meg. Oldalra néztem, és felnevettem.

-          Ezt akkor az elején szokták mondani? – mosolyogtam. A lány meglepődött arcot vágott, aztán szintén kuncogni kezdett.

-          Miért? Hát mikor mondjam?

-          Nem te! Én!

És a nevetés annyiban maradt a részéről. Kicsit haragosan nézett rám, és epésen jegyezte meg.

-          Ha most tréfát akarsz ebből az egészből űzni, akkor nagyon rossz embert találtál.

-          Nem, nem! Tényleg az vagyok.

Kínosan nevettünk az egészen. Aztán kicsit csend lett. Néha végignéztem rajta, és magamban mosolyogtam, hogy nem csak pletyka volt, valóban az, ami. Valahogyan az első pillanattól kezdve megtetszett a lány. Nem csak a göndör fürtjei vagy sima fehér bőre és az angyali arca fogott meg, hanem az is, amit ezalatt a rövid idő alatt megtudtam róla. Az az este, amikor önfeláldozóan – szinte mártírként – megmentett… hasonlít Sonjára.

-          És… volt már valaha kalandod lányokkal? – kérdezte kissé pironkodva. Akkor végre szemügyre vehettem zavarba esett pillantásait, kipirult arcát.

-          Volt. Az otthonban.

-          Mert nem volt más választás?

-          Neem. Én azt akartam, hogy azzal a lánnyal lehessek. Meg valahogyan igen, kicsit kényszerpálya is volt, talán pont én erőltettem rá magam. – és csóváltam a fejem.

-          Miért?

-          Nemrég még nem tudtam arról, hogy él még egyáltalán rokonom. Először az ikertesómról hittem úgy, hogy halott. Megkaptam egy levelet, amiben azt írták, hogy kómába esett, aztán semmit. Se azt, hogy jól van, sem pedig, hogy meghalt, de az első gondolatom az volt, hogy nincs többé. És innen valahogyan mindenbe belekerültem rövid idő alatt. Szteroidozás, piálás, verekedések, csajozás. Szóval… biztosan érted.

-          Persze. – és csak bámult rám.

-          És te? Voltál már valaha lányokkal?

-          Nem. Vagyis volt egy barátnőm, de csak talán két-három hétig.

-          Kár. – aztán zavartan néztem oldalra.

-          És most? – kérdezte

-          Mi most?

-          Most van valakid?

-          Nincs.

-          Fiú se?

-          Fiú se.

Mosolygott. Felkelt, karját keresztbefonta mellkasán, és elém állt.

-          Néha gondolok arra, hogy milyen lehet egy lánnyal… - belenézett egyenesen a szemembe. Akkor azt éreztem, amit még soha. Dobogott a szívem, és ahogyan kicsit közelebb hajolt hozzám, szinte zihálni kezdtem. Ezt Ő is észrevette, és hátrébb lépett. – Baj van?

-          Nincs. Dehogy, semmi. – kapkodtam a tekintetem, és próbáltam felkelni, hogy kicsit odébbálljak, de valahogyan még a lépéseim is ügyetlenek voltak, szinte botladoztam.

-          Figyelj, bocs, hogy megijesztettelek, mert nem akartam rád rontani, csak… hülye vagyok. – odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét.

-          Ki nem hülye néha? – elmosolyodtam, aztán odahajoltam, és homlokához hajoltam – mind azok vagyunk. – lejjebb csúsztam, és egy csókot leheltem arcára. Gyönyörű csokoládébarna szempárjával megbabonázott. Kezem arcára tettem, és finoman értem ajkaihoz ujjaimmal. – Én is sokszor őrült vagyok ilyen helyzetekben. És nem akarok olyat tenni veled, amit később majd megbánsz. Nem ismersz még. – saját magamat próbáltam csillapítani, miközben a lány belekapaszkodott a kezembe, és odahajolt ajkaimhoz. Éppen hogy hozzáértem, kezeim simogatni kezdték az arcát, a fejét, hajába túrtak, és minduntalan háta felé indultak, de nem akartam magamhoz húzni. Csak sodródtam, mert akkor úgy éreztem, hogy valami olyan történik, mint még soha. Valami megismételhetetlen.

Minden abbamaradt. Úgy éreztem, tényleg minden. A szívem megszűnt dobogni, nem veszek levegőt, és nem lesz újabb perc az életemben. Nem fogok újabb hangokat hallani és nincs további életem addig, amíg újra nem érinthetem meg. Így néztem a szemébe, és mintha csak a gondolataimat is látta volna, becsukta a szemeit, és újra magához húzott.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.