Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. rész: Megmentő

2012.12.30

 

2.rész: Megmentő

A reptéren hatalmas tömeg volt. Frankfurt sem egy kis falu, ahol gyakrabban látni kóbor kutyát, mint embert, de ha a fővárosban az ember leejt egy tűt, azt nem látja viszont. Az egész egy hatalmas állatkertre, vagy minimum a New York-i tőzsdére hasonlított, ahol az emberek egymást túlkiabálva próbálnak kommunikálni. A csomagok átvevése után rögtön kifelé siettünk, és egy taxit kerestünk. Egy fekete Mercedesbe ültünk végülis, ahol egy cseppet sem barátságos arcú sofőr pillantott hátra.
-    Merre lesz a fuvar? – kérdezte
-    Wadzekstraße 25. – mondta nagybátyám, és kényelmesen hátradőlt.
Csendben mentünk az utakon, én pedig szótlanul bámultam kifelé. Idegen volt ez a hely, és be kell valljam, nem éreztem magam biztonságban cseppet sem. Ösztönösen végigmértem az embereket, mikor megálltunk egy-egy rendőrlámpánál. Riasztottak a kivilágított épületek közötti sötét kis sikátorok, a kukákban kutató emberek és a néha felbukkanó, szirénázó rendőrök. Idegen volt ez a nyüzsgés. Ide-oda kapkodtam a tekintetem egy idő után, a fejem belefájdult a villódzásba és hangoskodásba.
-    Idegesnek tűnsz. Minden rendben? – nézett rám Ian.
-    Persze csak ez a Berlin olyan… nagy.
Felnevetett.
-    Le se tagadhatnád Huntert, mint ikredet. Ha kinézetben nem is, ebben hasonlítotok. Pont ez volt az Ő reakciója is. Csak azt is mondta, hogy hangos és büdös.
-    Hangosnak hangos, de nem érzek semmiféle különös szagot.
-    Frankfurt azért egy nagyobb város, mint Naunhof. Lipcse mellett egy kisváros… ott ugye sokkal tisztább a levegő, mint itt.
-    Mesélj róla, milyen lett? Változott Hunter valamit?
-    Nem ismertem előtte, talán utoljára öt-hat éves korotokban láttalak benneteket még a szülitek házassági évfordulóján. Azóta eltelt tizenegy hosszú év…
-    Miért csak most, két évvel, a szüleink halála után fogadtál minket örökbe? – kérdeztem nyersen
-    Igazából eddig a feleségem nem engedte. A fiam egy éve, húsz éves korában elköltözött otthonról, azóta veszekedtünk a párommal. Fél évvel ezelőtt pedig elköltözött, én megindítottam az örökbefogadást mind a kettőtöknél, és csak mostanra jött össze, mert ugye a helyszíni szemle, meg elbeszélgetések. Nálad nem volt rá szükség, hogy gyakrabban találkozzunk, már bocsánat, mert neked nem voltak rendőrségi ügyeid ugye, tesódnak viszont igen.
-    Miféle ügyek?
Ebben a percben megérkeztünk.
-    17 euró 37 cent lesz. – Ian húszat adott a férfi kezébe.
-    Kettő-ötvenet kérek csak.
-    Köszönöm. – a visszajárót odaadva a sofőr segített kipakolni a csomagokat, aztán távozott.
Fekete kovácsoltvas kerítés előtt álltunk, és egy gyönyörűen gondozott kertet láttam. Borostyán futott az ajtó mellett a falon. A verandán egy alak álldogált. Amint odanéztem, megindult felénk, felkapcsolva a lámpát maga mögött. Ian kinyitotta a kaput, és befelé indult. Az ismeretlen sietősebbre vette a lépteit.
-    Christyn! – kirázott a hideg, csomagjaimat magam mellé ejtettem.
Testvérem hangja egy kicsit sem változott, pont ugyanúgy csengett, mint két éve, mikor utoljára hallottam. Rohanni kezdtem, és hatalmas lendülettel érkeztem oda, a nyakába vetettem magam. Kis híján hanyatt estünk, de aztán ott álltunk az udvar közepén ölelkezve. Megrohantak a régi emlékek, és minden kérésem az ég felé, hogy a halálhíre csak egy félreértés legyen. És most itt van a kezeim között. Felnéztem rá, de a sötétben alig láttam valamit belőle.
-    Hiányoztál… - mondta, és elmosolyodott
-    Menjünk be, mert olyan sok dolgot akarok veled megbeszélni…
Felkaptam a cuccaimat, és befelé indultam. Egy elkerített kennelt láttam meg a ház mellett, kicsit közelebb mentem. Ahogyan közelebb hajoltam a rácshoz, morgást hallottam.
-    Gyere el onnan! – kiáltott nagybátyám, és hátrarántott. A dobermann pofája pont akkor záródott össze az arcom helyén, és hangos ugatásba, morgásba kezdett. Szinte megvadulva vergődött a rács mögött. – Ez itt Felix. Neked is elmondom, hogy ne menj a közelébe! Éjszakára ki van engedve, elég agresszív kutya, nem enged senkit be, az idegeneket pedig megtámadja. Menjünk be.
A kutya még mindig őrültmód rázta a kerítést és hangoskodott. Az ajtó felé indultam, és megtöröltem a bakancsom a lábtörlőn. Bent egy rövid folyosóra léptem. Szembe velem a nappali, mellettem a konyha volt. A nappali ízlésesen berendezett volt. A szoba közepén fekete bőr ülőgarnitúrák álltak díszpárnákkal, vele szemben egy plazmatévé. Az egyik távolabbi sarokban szintén egy ajtó volt. Beljebb lépve egy szekrénysort láttam meg a lépcsőbe építve. Könyvek tömkelege sorakozott a polcokon, szinte csodálkoztam, hogy nem rogynak meg a falapok a súly alatt. Megannyi kép volt odapakolva a szekrényre. Nagybátyám szerepelt rajtuk hol egy fiúval, hogy egy fiatal nővel, páron pedig mindkettővel.
-    Ja, igen! Hayley, neked is szeretnék elmondani bizonyos „szabályokat”.
Szememet a plafonra szegeztem. „Mindig vannak szabályok, hát hogyne…”  - gondoltam, és lehuppantam a kanapéra.
-    Nyugi, nem olyan bonyolultak, szerintem egész ésszerűek, és betarthatók. Egy: A házban nincsen bagózás. Eléggé kényes vagyok a füstszagra, testvéred nem szív, te meg nem tudom…
-    Én igen.
-    Ok… a másik az italozás. Itt a házban nem azt mondom, hogy ne igyatok, elvégre tizenhét évesek vagytok, csak arra kérlek, hogy kulturáltan. Ne az legyen a vége, hogy a szőnyeg összehányva, ti meg teljesen kiütve fetrengetek itt valahol! Ott is vannak piák a vitrinben, gondolom már láttad – és a sarokba mutatott – Az egy gyűjtemény, az egész földről van valamilyen ital ott. Tehát ez légy szíves maradjon is így! Vendégekkel csak annyi a kérésem, hogy előre jelentsétek be, ha tudjátok. Már csak a kutya miatt is, mint látjátok. Ami még hátravan, az a drog. Itt elég szigorúak a szabályok ezekről. Ha meglátom rajtatok, hogy nem a sötét miatt tágak a pupilláitok, vagy ne adj’ Isten találok egy kis anyagot akármelyikőtöknél is, elvonóba vitetem, a cuccot elégetem. Nem fogom tartani a hátam azért, mert a rendőrök rátok másznak drog miatt.
-    Rendben. Ennyi?
-    Egyenlőre igen. Nem vagytok éhesek?
-    Egy kicsit. Hunter? – pillantottam hátra ikremre. Odavetett egy mosolyt.
-    Jó lenne egy kis kaja. – letette a könyvet a kezéből, amit éppen olvasott, és utánunk indult a konyhába.
A pultok feketére voltak lakkozva, Ian éppen a hűtőben kutatott. Egy apró üveg étkezőasztal állt az egyik saroknál, négy székkel körülötte. Leültem, és a kezembe vettem az újságot. Nyugtalankodva vettem észre, hogy rengeteg rablásról és gyilkosságról, dulakodásról írnak benne.
-    Ragaszkodtok a főtt ételhez, vagy egy szendvics is megteszi? – fordult hátra nagybátyánk
-    Inkább a szendvics. – mondtuk szinte egyszerre testvéremmel.
Vacsora közben csend volt. Kicsit talán kínosnak találtuk mindketten testvéremmel, mert minduntalan egymást nézegettük. A szeme nem változott. Ugyanaz a befelé világosodó barna szem a maga szürke árnyalatával. Ha lehet, az arcvonásai még férfiasabbak lettek, álla szélesebbé vált. Ugyanakkor néhány helyen varratokat és sebhelyeket láttam, valahányszor oldalra fordította a fejét. Váratlanul megszólalt.
-    És miért éppen Hayley?
-    Ez volt a legszimpatikusabb.
-    És a vezetékneved az miért nem volt jó? Egyáltalán miért nem volt jó neked az a név, Chris?
Ha nem is gyűlöltem teljesen a régi nevemet, nem voltam odáig érte. Éppen ezért is cseréltem le a Christyn-t Hayley-re, a Brutmann-t pedig a kissé holland vagy norvég hangzású Kgathegi-re.
-    Mindegy. Hosszú történet.
-    Van időnk.
-    Holnap inkább. Elég fáradt vagyok, sok volt ez az út.
-    Holnap megnézhetnéd Berlint… hogy egy kicsit megismerd.
-    Busszal vagy gyalog?
-    Van jogsim, aztán motorral körülszáguldjuk. Beülhetünk egy-két helyre, megnézzük a parkot meg a sulit. Jó buli lesz! – mosolygott rám testvérem.
-    Suli? Milyen iskola?
-    Gimnázium. Az eredményeid alapján felvettek, majd szakot kell választanod, de mehetsz humánra is, ha azt akarod.
-    Te is oda jársz?
-    Igen. Én matematika – fizika - informatika szakra indultam. Aztán majd kiderül.
-    Ott Naunhofban jártál suliba?
-    Nem, minden nap Lipcsébe kellett mennem. Na, de menjél, én is akkor kicsit kipihenem magam! Jóéjt!
Felkelem az asztaltól, a tányéromat a mosogatóba tettem, és felmentem a szobámba. Az ágy be volt vetve, és akkor csak az érdekelt. „Majd reggel lezuhanyozok…” Levettem a pólómat, nadrágomból csak kiugrottam, és besüppedtem a frissen felrázott és tisztára mosott párnák közé. Persze amint a fejem a textíliához ért, elmúlt a fáradtság. Ahogyan az normális embernél szokott lenni, az új hely nem hagyott nyugodni. Forgolódtam, többször is körülnéztem a szobában, mire rájöttem; azonnal fel kell kelnem, és körülvizslatni. Így hát felvettem a pólómat a földről, és kimentem az ajtón.
Egy folyósóra léptem, ahonnan balra nyílt az én szobám és Hunter szobája. Közötte egy kis fürdőszoba volt, benne egy zuhanykabinnal és egy WC-vel. Jobbra egy boltívvolt a falon. Bementem. Amolyan nappali lehetett ez is, csak berendezés nélkül. Egy kandalló volt az egyik oldalfalon, letakarva. Nem messze tőle a sarokba tolva egy zongora. Levettem róla a leplet, és elé ültem. Végignyomkodtam a billentyűket, és csalódottan vettem észre, hogy valamelyest elhangolódott. Szemben csak egy kanapé volt a falhoz tolva. Kinéztem a hatalmas ablakon, ami majdnem teljesen beborította a falat. Egy tolóajtón ki lehetett menni a teraszra, de most inkább odabent maradtam a melegben.
Zajt hallottam a folyosó felől, lépéseket. Aztán feltűnt az ajtóban testvérem.
-    Mit csinálsz itt? – nézett körbe.
-    Nem tudtam aludni, és gondoltam, szaladok egy kört itt fent, hogy mi van erre.
-    Hát nagyjából semmi. – és a zongorára nézett. – Tudsz rajta játszani?
-    Igen.
Kezdett beállni az a kínos csend újra. Csak méregettük a másikat, de nagyon semmit sem tudtunk mondani.
-    Vicces… útközben még ezer dolgot akartam kérdezni, most meg semmi nem jut eszembe. – és a lábujjaimat bámultam.
-    Hát igen, kicsit új ez így. De tudod, mit? Gyere, üljünk le kicsit. – és szobája felé indult. Követtem.
Ízlésesen berendezett kis lyuk volt. Fehér fal, a sarokban egy számítógép állt. Be volt ágyazva, mindenhol feltörölgetve.
-    Ilyen pedáns vagy? – mosolyogtam. Ugyanis pont ellenkezőképpen ismertem testvéremet. Rendszerint széthagyta a holmiját mindenhol, mindent elfelejtett.
-    Nem, van takarítónő, aki szépen összepakol helyettem. – lehuppant az ágyra. – Szóval… akkor mesélj, mi történt veled? Milyen volt ott Frankfurtban? Jó hely?
-    Hát… jó időbe telt megszoknom. Nem egy kis hely, sőt! Hatalmas még az is. Nem is nagyon jártam körbe, csak pár helyen voltam. Igazából az otthon, a konditerem, a park és egy pizzázó volt minden ott, amihez közöm volt, meg néhány bár.
-    Hát az nem sok. És, voltak haverjaid?
-    Nem. Mármint nem sok. Két srác és egy csaj.
-    Aha.
-    És te? Naunhof egyáltalán milyen hely?
-    Kisváros, de elég jó hely. Nincs az a zaj, amitől az ember megőrülne, csak a hátránya az, hogy be kell menni Lipcsébe, hogy az ember találjon valami értelmes programot, vagy egy normális kocsmát.
-    Volt barátnőd?
Ikrem arca elkomorodott. Megdörzsölte a nyakát, és elfordította a tekintetét az egyik falra.
-    Volt…
-    Mi történt? Kidobott?
-    Nem éppen. Meghalt.
-    Bocsánat. Nem akartam felhozni, meg ilyenek. Bocs.
-    Semmi baj. – és egy mosolyt villantott. Nem volt túl őszinte.
-    Viszont akkor áll még a holnapi városnézés?
-    Persze. Majd valamikor reggel elindulunk, aztán körbejárjuk.
-    Jó. Na, most viszont tényleg megyek. Jó éjszakát! – felkeltem, és kimentem a szobából. Behúztam az ajtót, és a saját ágyamba zuhantam, majd rögtön el is aludtam.
Majdnem dél volt. Felkeltem, és az ágy szélére húzódtam. Tarkómra tettem a két kezemet, és átforgattam a nyakamat. Aztán lefeküdtem a földre, és elkezdtem fekvőtámaszozni, mint minden reggel. Az ötvenediknél felültem, és egy pólót kaptam magamra. Kicsit álmosan pislogtam az ablakon kifelé. „Kéne egy cigi…” – felálltam, és a kabátomat kezdtem keresni. Mikor rádöbbentem, hogy fel kell öltöznöm, és lemenni az emeletről, úgy döntöttem, hogy inkább ülök még egy öt percet az ágyon. Beraktam a piercinget a számba, és előrángattam a ruháimat a zsákból.
-    Szia! Hogy aludtál? – kérdeztem ikrem, mikor a konyhába léptem.
-    Jól. Nem tudod, van itt kávé?
-    Biztos van valahol még, én meg most ittam meg, ami le volt főzve. – kinyitogatta a szekrényeket, és diadalittasan emelte a magasba az őrleményt.
-    Köszi.
Az udvaron is még a nyakamat forgattam miközben cigarettáztam. A szomszéd kertek végigmérve azt a következtetést vontam le, hogy gazdag környéken élünk. Ez annyit jelentett, hogy a magamfajta itt nem szeret élni, mert nem illik be az öltönyös és jól nevelt városiak közé. Bakancsban és szakadt ruhákban nem szeretik az embereket az ilyen helyeken. 
-    Na, mehetünk? – szólt ikrem mögülem
-    Persze. Csak ezt még elszívom. – zsebembe nyíltam, és átforgattam a késemet. Kicsit nyikorgott annak ellenére, hogy megolajoztam.
-    Ezt hogyan csináltad? – pislogott
-    Ezt? – és még több trükköt mutattam – Gyakoroltam.
-    Megtanítasz rá?
-    Persze majd valamikor.
A mosolya ugyanaz volt. Még egyet beleszívtam a cigibe, aztán elnyomtam az erkélyen, és ledobtam a kertbe.
-    Na, ekkor először nézzük meg az egyetemet. Itt van pár sarokra.
Az utca szép volt. Minden kert gondozott. Szombat volt. Hétvégén a családok kirándultak, sétánk idején éppen egy család a kocsijába pakolt be. A két szülő furcsán bámult ránk, talán némi undorral is. A gyerekek mutogatni kezdtek, a kisebbek megálltak a játékban, és csak követtek tekintetükkel. Aztán eltűnünk a magas kőfal mögött. Csendesen nézelődtem körbe, mikor megláttam egy nyitott ajtót és kaput. Ordibálás szűrődött ki, és egy lány lépett ki az ajtón. Háttal állt nekem, göndör haját félredobta az orra elől, és egy kulcsot rántott ki a zsebéből. Leejtette, és leguggolt érte. Aztán felnézett. Pont elkaptam a tekintetét… egy pillanatra talán még meg is álltam, ahogyan visszabámult rám. A barna tincsek alól egy csokoládébarna szempár meredt rám, talán kicsit rémülten először, aztán pedig finom közönnyel, amit gyorsan felváltott valamiféle érdeklődés. Aztán a szemkontaktust keresztülvágta a kerítés.
-    Mit nézel annyira? – kérdezte ikrem, mikor már harmadszor fordultam vissza, és minduntalan visszapillantottam.
-    Csak nézelődök.
-    Inkább oda nézelődj szembe. Az ott a Humboldt.
Odanéztem, és egy pillanatra kivágtam a fejemből az előbb látott ismeretlent. Fehér épületével kitűnt a többi üzlet és ház közül, formája pedig tiszteletet parancsolt, és azt mutatta, hogy lehetőségek várnak arra, akik egyszer bejutnak oda. Ami igaz is volt.
Pár órával később testvéremmel leültünk egy parkban, és a frissen vásárolt pizzánkat kezdtük el fogyasztani.
-    Hogy tetszik a város? – kérdezte
-    Szép. Elég ijesztő első ránézésre.
-    Ezt hogy érted?
-    Hát tudod… nem vagyok oda nagyon a sok ismeretlenért. Ez a város pedig hatalmas. És rengetegen élnek itt, ami valósággal elborzasztott tegnap este.
-    És mi az, ami ma mégis más? Nem költözhettek el olyan túl sokan tegnap óta… - nevetett
-    Nem is. Az, hogy már nem vagyok egyedül. – ránéztem, és mosolyogtam. Haraptam egy falatot.
-    Hát szó mi szó, így tényleg jobb pizzázni. Tudod, mikor nem válaszoltál a leveleimre, azt hittem, hogy gyűlölsz.
-    Miért gyűlölnélek? – és csak utána figyeltem fel a mondat első felére – Milyen levelek?
-     Küldtem rengeteget. Minden héten.
-    Én nem kaptam meg egyiket sem. Csak talán ez első két-három hetit.
-    Ez érdekes…
-    Az… - és elkezdtem vakargatni az állam.
Aztán nem sokkal később továbbmentünk. A belváros nyüzsgött az emberektől. Egyre gyakrabban kaptam azon magam, hogy kapkodom a tekintetem, és zihálok. Néha még testvérem is rámnézett, és megkérdezte minden ok-e. Folyamatosan ellenőriztem a zsebeimet, hogy minden a helyén van-e, egy szóval ideges voltam. De persze talán egy-két óra leforgása alatt helyrerázódott minden.
Délután volt már javában, négy vagy öt óra.
-    Szoktál inni? – néztem Hunterre.
-    Néha-néha… mert?
-    Mert én igen. Van erre kocsma?
-    Hát itt a város peremén nincsen annyi, mint máshol, de persze.
-    Mondjuk az ott? – és egy panelház aljára mutattam. Rockzene szólt, és néhány motor állt a hely előtt.
-    Szerintem nem jó ötlet… - fintorgott ikrem.
-    Miért ne? – és már mentem is. Valahol én is éreztem, valami van abban a helyben, ami taszít, de valahol azt sugallta; „Gyere!”
Már az előtérben meg lehetett fulladni a füsttől. Testvéremnek csípte a szemét, hunyorgott és könnyezett. É n inkább rágyújtattam. Bent pont az a társaság fogadott, amit vártam. Egy rakás rocker mindenféle emberekből. A pulthoz verekedtem magam, és kértem egy vodka-narancsot.
-    Személyit adsz? – mért végig a pultos
-    Tessék. – hiába voltam csak tizenhét, volt egy papír nálam. Egy barátom személyi-igazolvány pótló lapja. Hál’ Istennek még hasonlítottunk is. Így hát papíron tizenkilenc voltam.
-    Hozom. – fizettem, és vártam az italt.
-    Milyen arányban adjam? – kérdezett a nő
-    Fele-fele, három deci. – egy pillanatig nézett rám, aztán kitöltötte a másfél deci vodkát, és felnyomta naranccsal. Fizettem majd odaadta, és alig kaptam a kezembe, el is tűntettem az italt. Aztán csak nézelődtem körbe, testvéremet kerestem, miközben elnyomtam a cigimet. Aztán meg is találtam. Felpattantam, és közelebb mentem.
-    Hányszor kell valamit elmondani neked Brutmann, hogy megértsd? Ez itt az én kibaszott helyem, mégis mi a faszt csinálsz itt? – egy skinhead torkon ragadta testvérem, és rángatni kezdte.
-    Hé, öreg, állítsál magadon! – léptem elé.
-    Hát te mi a szart akarsz?! – és elengedte Huntert
-    Minek kell cibálni a srácot?
-    Kinek képzeled magad te? – és felemelte a kezét. Amint ütött, félreugrottam, és elkaptam a karját, háta mögé csavarva azt.
-    Megdöglesz, bazdmeg! Értetted?! Meghalsz! – ordított, miközben a gerincébe térdeltem, és a földre tepertem.
Valaki elkapott hátulról, és jól fejbe vágott. Elveszítve egyensúlyom eleresztettem a férfit, aki felugrott, és leszorított a földre, majd képemet kezdte ütni. Reccsenést hallottam, amikor eltörte az orromat. A vér a szemembe és a számba ment, vagy ki tudja, talán a fogaimat is kicsapkodta. Egy kéz nyúlt át a tömegen, aztán azt is elrántották onnan. Hirtelen abbamaradt a csépelés. Üveg tört, aztán oldalra kaptam, és belenyúltam pár szilánkba, de akkor csak az járt az eszemben, hogy meneküljek. Négykézláb húztam magam odébb, aztán elkapta valaki a karom, és felhúzott. Kifelé húzott az ajtóhoz. Akik utánunk jöttek, a berobbanó biztonságiak visszalökték, néha minket is elsodorva szinte. De segítőm szilárdan állt, akár egy kőszikla… pedig egy alacsony és vékonyka teremtés volt.
Kint pofozgatni kezdett valaki. Eltátottam számat, és próbáltam szavakat kiadni, elég kevés sikerrel. Aztán nagy nehezen felültem, és szemem felé nyúltam.
-    Ne! – és elkapta kezem az illető. Felnéztem, és résnyire nyitottam a szemem. Másik kezemmel kitörölgettem  belőle a vért, és utána a lélegzetem állt el, mikor megláttam megmentőmet.
-    Te? – és csak néztem a göndör hajú lányt.
-    Igen. Figyelj, jól vagy? – tapogatni kezdte arcomat, fejem néha bénán oldalra borult. – Beviszlek, jó? – és már karolt is volna belém
-    Várj! Hunter!
-    Ki?
-    Hát itt vagy! – rohant oda ikrem, aki addigra verekedte onnan ki magát.
-    Beviszem. – szólt neki a lány és újra megemelt
-    Jó. – és segített felkelni
-    Ne kezeljetek már úgy, mint egy bénát, tudok menni! – Toltam őket félre, és felálltam. A lány felé fordultam
- Köszönöm, hogy segítettél, de nem muszáj elvinned.
- De. Nem festesz túl jól.
- Jó. Akkor menjünk.
- Gyere. – az egyik közeli autón megvillantak a lámpák, és pár pillanattal később bent ültünk. Sokszor végigmértem a lányt. Ugyanúgy bakancs volt rajta, mint rajtunk. Egy egyszerű fekete nadrágban volt, és egy motoros kabátban. Bekötöttem az övet, és mielőtt elindultunk volna, kezet nyújtottam felé.
- Még nem is mutatkoztam be. Hayley Kgathegi vagyok.
Elmosolyodott.
- Beatrix vagyok. Beatrix Lindberg. – és tenyerembe csúsztatta az övét.
Aztán megnyomta a gázt. Oldalra dőltem az ajtónak, és bénán kacsintgattam kifelé. A neve ott dörömbölt a fejemben. „Beatrix” A hirtelen fékezéstől előrebukott fejem, és erőm hiányában nagyon megmozdítani se tudtam. A lány oldalra nyúlt, és homlokomnál fogva visszatolta a fejem. Aztán elővette egy zsebkendőt, és Hunternek adta.
- A fülénél is, mert… - de előrefordult, és  csak tovább vezetett.
Aztán belenéztem a visszapillantóba. És szinte felordítottam. De inkább egy halk megjegyzést tettem csak.  
- És te nem rohantál el sikítva? – és Beatrixre néztem.
- Jól vagy? Nem fáj a fejed.
- De… de túlélem.
- Hol?
- Mi hol?
- Hol fáj a fejed?
- Tarkómnál meg kétoldalt a fülemnél.
- Nem vagyunk már messze. Tarts ki.
- Nekem semmi bajom.
Percekkel később megálltunk a lámpáknál. A hideg verejték és a vér folyt belőlem, Hunter törölgette. Sápadt voltam, rázott a hideg.
- Kiszállunk. – pattant fel Beatrix mellőlem.
- Én nem… nem tudok. Hallod? – és megemeltem a kezem utána, majd leejtettem.
Megpróbáltam kikapcsolni a biztonsági övet. Kinyitották mögöttem az ajtót, én pedig mivel annak támaszkodtam, és nem fogott az öv, elegánsan kiestem a kocsiból. Aztán se kép se hang.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.